Hybrid Memories exhibited in the Somorja synagogue aimed to suggest the history of the space and the local Jewish community. Rather than using ‚real‘ documentary photos, Horitz replaced ‚a family‘ with her own. All families, Horitz suggests, comprise a hybrid quality or element, a mixture of nations, religions and stories – some visible or hidden, some fact or fiction.

 

How we remember and interpret stories and memories continues to change. Each image consists of a merging of layers of time. These layers enhance each other, the figure projected in the archive image is imitated and transferred into a new spectacle. The images encourage a filmic reading, a narrative interpretation, in which a multi-layered explanation is possible, where the facts of private histories come together with the imaginary, resulting in continually changing interpretations.

title. Hybrid Memories, 2008 At Home Gallery, Šamorín, Slovakia 

size. Digital Print on textile, size various

The exhibition consists of a series of life size digital images printed onto a translucent textile suspended in the central gallery/synagogue space.

 

Each image consists of a merging of layers of time: the first layer originates from the 1920s through to the 1960s, along with the second image which was created in 2008. These two layers enhance each other, the figure projected in the archive images is imitated and transfered into a new spectacle.

 

The installed suspended images aim to suggest disappearance, a fleeting image in transition, rather than a concrete reality or a tangible fixed photograph. The positioning of the images intimate a connected narrative between the 10 images.

 

The way in which the photographs have been installed aims to encourage a filmic reading, a narrative interpretation, in which  a multi-layered explanation is possible, where the facts of family histories come together with the imaginary, resulting in continually changing interpretations.

 

The work aims to suggest the history of the synagogue  and the Somorja Jewish community, however rather than using ‚real‘ documentary photos from a Somorja family, I have replaced ‚a family‘ with my own. Like any family today, I am and my ancestral family is and has been a „Hybrid“ a mixture of nations, religions and stories. Histories and stories, some of which maybe clearly visible, some of which are hidden, or unclear, part fact, part fiction. How we remember and interpret stories and memories continues to change.

 

Remembrance and discussion about ancestry, where families are originally from, where they moved to or were taken to. Movement of families across countries and borders continues to be relevant today and draws in questions of identity.

 

This existence of this old historical space, this ‚left behind‘ space, in some way gives form to the traces and memories connecting individual or common memories, past and history. It encourages individual interpretation of past stories through association with one’s own family’s past and histories.

 

This exhibition was made possible with the support of: Védcölöp – Palisády Alapítvány

 DENNIK SME 06/11/08. https://www.sme.sk/c/4161974/v-tuneli-prenikaveho-casu.html

Új Művészet 2008. október.

 

BORDÁCS ANDREA

 

Mnémoszüné 10. lánya

Karina Horitz Hibrid emlékei

Somorja, At Home Gallery–Zsinagóga, 2008. X. 11–XI. 9.

 

„Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?

Feneketlennek még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és omegája, s minden szavunkat hévvel és szorongással és minden kérdésünket izgatott sürgetéssel telíti.” (Thomas Mann: József és testvérei)  

 

Karina Horitzot munkáiban egyaránt foglalkoztatja az emlékezés, a múlt, az identitás kérdése és a felejtés, a hiány, az árnyék, a jelen-nem-lét. A két dolog közti ingázás a működésének a terepe. S hogy ez nem mond egymásnak ellen, arról Borges Bábeli könyvtárában ezt olvashatjuk: „A felejtés az emlékezet egyik formája, tágas pincéje, az érem másik, titkos oldala”.

 

Karina Horitz mostani, Hibrid memóriák című kiállításának műveit befolyásolta a helyszín, mivel a somorjai At Home Gallery kiállítóhelye, a Zsinagóga múltat idéző tere, mind történeti, mind esztétikai szempontból. Egyrészt adja magát a somorjai zsidó közösség története, másrészt a zsinagóga falain az enyészet szépsége. A hely misztikus hangulata láttán a múltba való utazás evidens témának tűnt, csak az volt a kérdés, hogy kiébe. Minthogy a valaha itt élt zsidók leszármazottai jórészt szétszéledtek, maradt a legbiztosabb, s amúgy is folyamatos téma, a sajátja (Visible Distance, 2006; The Self of Memory, 2000). Ráadásul annak is egy fehér foltjába, a szinte alig ismert apai nagyszülőkkel való spirituális találkozás.  

 

A kortárs művészetben az utóbbi években nagy számban készültek identitáskereső művek, bár ezek jó része a nemi, faji és társadalmi, történelmi szálon dolgozza fel hovatartozását. Különösen izgalmasak azok az alkotások, melyeknél mindez mint a saját családi hovatartozásának kérdését, személyes történelmét képezi. Ilyen művekkel főleg azon területek művészeinél találkozhatunk, ahol őseik pl. a történelem által szétszabdalt és migrációra kényszerített vagy önként vállalt vándorlásnak voltak kitéve, így például közép-európai művészeknél gyakori téma. Ugyanakkor a múlt szubjektív feldolgozása Sophie Calle és Tracey Moffat esetében is gyakran előkerül. A hazai képzőművészetben a családi emlékezéssel, illetve a személyes és a történelmi múlt egymást felülírásával foglalkozik például Forgács Péter, Asztalos Zsolt, Gőbölyös Luca.

 

Bár, ha jobban utánagondolunk szinte mindenkinek a családjában az ősök különféle eredettel bírnak, s maga a múltról való beszámolók is folyamatos és változó újramesélésnek, újraírásnak vannak kitéve, melyben jótékonyan keverednek a tények a szubjektív emlékezettel, így különböző múltvariációk jönnek létre.

 

A néhány éve Magyarországon élő brit állampolgár, Karina Horitz őseinek története is „nemzetiségek, vallások, s ehhez kapcsolódó családi történetek sokaságát rejti magában”, például az édesapja csak egészen kiskoráig élt vele, az apai nagyszüleit sem ismerte, s a kiállítás alapjául szolgáló fotókat nagyszülei temetésén kapta rég nem látott apjától, így az emlékezés hagyományos keretei, a gyászmunka lehetetlenné váltak. Most a régi családi fotók által létrehozott kreatív emlékezés segítségével a megismerésükre tesz kísérletet. E képeken különböző családi jelenetek – például a nagymama színésznői ambíciói kiélésére rendezett házi színházi előadás, utcai séta, csecsemőt karjában ringató anya – részesei lehetünk.

 

Ahogy nemcsak a saját, hanem a nagyszülők múltjába is lemerészkedik, szinte dantei utazást tesz a holtak birodalmában. S ahogy Dante a „mnemotechnikai eszközt használ fel az emlékezetre leselkedő veszély elhárítására: segítségül hívja a múzsákat, Mnémoszüné – az emlékezet istennője – kilenc lányát” Különösen izgalmasak azok a művek, melyekben a bennünk élő múlt és más személyek ránk gyakorolt hatása, az identitásunkat befolyásoló mozzanatok komplexen képesek megjelenni, vagy legalábbis tudatosítani, hogy időben-térben nem elszigetelt individuumok vagyunk. Ahogy József Attila is írta:

 

„Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit százezer ős szemlélget velem…

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a múlt és övék a jelen.

Verset írunk – ők fogják ceruzámat

S én érzem őket és emlékezem.”

 

Gyakorlatilag Karina Horitz is Klió, Thália és Melpomené (milyen groteszk, hogy épp a képzőművészetnek nincs múzsája!) segítségével próbálja meg felszínre hozni az emlékeket, pontosabban, mivel azok nincsenek, ezért megkonstruálni őket. A régi családi fotókat saját testére vetítve megpróbál hol egyik, hol másik szereplővé válni. A rávetített képek által nemcsak összemosódik a kiválasztott szereplővel, hanem a testtartás, a mimika révén azonosul is velük.

Azzal a közhellyel ellentétben, hogy az arcvonásaink a belső lelkiállapotunkat tükrözik, a szociálpszichológusok szerint az ellenkezője is igaz, azaz, az arckifejezés, az arcizmos mozgása-állása is befolyásolja hangulatunkat. Ez az empátia alapja, amikor ránézünk a másik személyre, akaratlanul is átvesszük a mimikáját, s ezáltal a lelkiállapotát is.

Az emlékezés nagymestere, Marcel Proust szerinte az akaratlagos emlékezet (mémoire volantaire), az értelem emlékezete, s mint ilyen a művészet számára érdektelen, ellentétben az öntudatlan emlékezettel (mémoire involuntaire), mivel az érzékeink (különösen a kanonizált hierarchiájukkal – látás, hallás, szaglás, ízlelés, érintés – fordított sorrendben) jobban képesek kiszolgálni az emlékezet. Proust számára az illat, az íz, a tapintás, sőt a kinetikus emlékezet, a testmozgása igazi őrzői a múltnak.

 

Karina Horitz gyakorlatilag megfordítja a prousti emlékezet-elméletet, s fordítva alkalmazza. Nem a mai mozdulat, testtartás idézi fel valami évekkel ezelőtti élményét, hanem mintegy az utánzott testtartással kívánja létrehozni-felidézni a régi élményt, ezáltal a nem létező emlékeit megalkotni. Karina a testére vetített életnagyságú képeket lefotózza, majd az egészet egy hatalmas áttetsző vászonra nyomatja, hogy a mű alakjai életnagyságúak legyenek.

A kiállításon a tíz életnagyságú vásznon kívül még egy videófilm és két portré is látható, ugyanebben a szellemiségben. S ahogy a vásznakon a „Horitz-féle fizika” a két időréteg találkozását hozza létre, a videón a lassított kép is azt jelzi, hogy a mű ideje nem a jelené és nem a múlté, hanem az emlékezés ideje.

A kimerevített pillanatok által narratív történetféle rajzolódik ki, de a transzparens médium nemcsak jelenlét, hanem az eltűnés, a jelen-nem-lét tudatosításának az eszköze is. A hatalmas, áttetsző vásznakon az életnagyságú alakok a múlt mélyéről szó szerint testközelbe kerülnek, ezáltal még inkább adott a lehetőség a pillanatnyi azonosulásra. Sőt, nemcsak az alkotó azonosulásáról van szó, hanem most már a nézőjéről is, aki mintegy harmadik szereplőként, szinte voyeurként kukkant be mások életébe.

Karina Horitz Mnémoszüné 10. lányaként a vizualitást, a képzőművészetet adja eszközül az emlékezéshez.  

 

 

A képeken különböző családi jelenetek, van, ahol a nagymama színésznői ambíciói kiélésére házi színházi előadást tartanak

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now