Karina Horitz's exhibition combines two new and diverse works, The Debris  of War and The Genogram Experiment, with the digital photographic work, Hybrid memories II, previously shown in the Somorja synagogue in Slovakia. In this originating context it encouraged a reinterpretation of the history of a particular space. However in the Sonja Pinter Gallery context it encourages a universal retelling of stories or memories through association with one’s own past.

 

Using very contrasting media, Horitz attempts to find new forms of language to describe the investigation into questions of identity and the truth of memory.

​

Opened by Anna Gács, Aesthete

​

Gács Anna megnyitó szövege

​

Meghívtak minket vendégségbe. Bevezetnek a nappaliba, körbesétálunk a falak mentén, végignézzük a már soktucatnyi lakásban éppen így látott családi ereklyéket, udvariasan végighallgatjuk, hogy ki kicsoda, és egy pillanat múlva már el is felejtjük. Rápillantunk a vitrinben porosodó emléktárgyakra, elmúlt életek lenyomataira, elidőzünk a tiszteletet parancsolóan szövevényes családfa ágain-bogain, aztán a jól kiérdemelt welcome drinkkel a kezünkben letelepedünk a kandalló elé. Vendéglátónk egy percre magunkra hagy, talán hogy ellenőrizze, nem égett-e oda a vacsora, és akkor hirtelen földbe gyökerezik a lábunk. A kandallóban egy gyermek keze ég. A még sosem látott, de mégis oly jól ismert nappali, a családi emlékezet ártatlan-ártalmatlan szentélye egy csapásra kísértetkastéllyá változik. A levetett kabátból tükrök csillannak elő, a fényképarcok magukra öltik házigazdánk vonásait, s mintha megmoccannának az üveggömbökbe zárt lelkek. Hová keveredtünk? Miféle sötét praktikákat űznek itt?

 

Karina Horitz kiállítása a családi emlékezet mechanizmusait, koránt sem ártatlan machinációit tárja elénk. A kiállított tárgyak, legyen bár szó digitális nyomatról, fotókollázsról, szépmívű üveginstallációról vagy videóról, nemcsak azért kapcsolódnak össze, mert mind Horitz angol családjának dokumentumait használják fel, s nem is csak mert együttműködnek egy személyes, intim tér létrehozásában, hanem azért is, mert mind egymás metaforái: variációk emlékezésre. De van talán jobb szavunk is erre – milyen jól is tud jönni egy magyar igekötő egy angol családi történet leírásakor  –, azt mondom inkább: megemlékezés tanúi vagyunk, hiszen az emlékezés talán lehet önkéntelen, áltathat azzal, hogy ártatlan, vagy hogy a másikért van, de a megemlékezés cselekvés, szertartás, és legalább annyira szól az emlékezőről, mint arról, akit felidéznek.

 

Az itt látott megemlékezés egyfelől színházszerű: Ez nyilvánvaló akkor, amikor Karina Horitz szabályosan magára ölti felmenőinek alakját (akik közül az egyik, apai nagyanyja ráadásul amatőr színésznő, és a fotó egy előadásban mutatja). Itt a „magára ölti” pontosabb kifejezésnek tűnik, mint az mondjuk, hogy „kitakarja” az eredeti figurát, vagy „behelyettesíti magát” a felmenői helyére. Tudniillik a beállást mutató videóról jól láthatjuk a keletkezés egyáltalán nem lényegtelen folyamatát: hogy Horitz nem ráfényképezi saját magát a készen kapott családi fotóra, hanem fordítva: a fotót vetíti saját magára, azaz nem lehet eldönteni, ki takar ki kit, nem nagyon tudunk mit kezdeni előtér és háttér, előbb és később metaforáival. Ez valóban a színész és a szerep furcsa azonosságára emlékeztet: a kettő nincsen meg egymás nélkül, ugyanakkor mégsem azonosak egymással.

 

A megemlékezés másfelől önkényes és kényszerű: hozott anyagból dolgozik, például amikor Horitz úgy próbálja meg rekonstruálni apja gyermekkorának Londonát, hogy egy 1949-ben készült vígjáték, az Útlevél Pimlicóba romos házakat mutató hátterére applikálja rá a családi fotók figuráit. Harmadrészt pedig egy kutató szigorát ötvözi játékos önfejűséggel, például amikor veszi azokat a fotókat, amelyeket anyai nagyanyja, a fizikatanárnő, az angol értelmiségi nők első generációinak büszke tagja készített 1930 körül; akkurátusan kideríti, milyen csillagképet ábrázolnak, aztán pedig kihímezi és ezzel saját kénye-kedve szerint átrajzolja őket.

 

Horitz művei olyan rekonstrukciós kísérletek, melyek a nyomozást, az eredet és a múlt kutatását teremtő folyamatnak mutatják, az emlékezést pedig rituális kisajátításnak. Bár arra használja a fotót, hogy új képeket hozzon létre, a fotó mégsem mint a valóság illúziója fontos a számára. Ehhez aligha fér kétség: nem akar úgy csinálni, mintha, nem akarja becsapni a szemünket. A képek rétegei durván, összedolgozatlanul vetülnek-illeszkednek egymásra. Ugyanígy azt is elmondhatjuk, hogy bár Horitz arra használja a fotót, hogy megismerje a múltat – a családi képek segítségével kerüljön közelebb a felmenőihez, így pillantson be az életükbe, környezetükbe –, mégsem a fotó dokumentumjellege fontos a számára.

 

A fényképnek egy harmadik dimenziója van a kiállítás középpontjába, ami a valóság illúziójának megteremtéséhez és a dokumentaritáshoz hasonlóan a fényképezés születése óta a mai napig megkerülhetetlen - a művészi, a médiabeli és az amatőr használatban egyformán -, még akkor is, ha túlságosan megszoktuk a fotót ahhoz, hogy elgondolkodjunk rajta: és ez a fénykép mágikus dimenziója.

 

Mindaz a praktika, amit Karina Horitz a fényképpel művel, a valóság befolyásolását célozza: a múltteremtés szertartása. A mozdulatlan, hiányos, értelmezésért kiáltó képeket történetek lenyomataként akarja megérteni, a fotót képzeletbeli filmek részeként; életre akarja kelteni azokat az érzelmeket, amelyek a szereplők között egykor bizonyára izzottak és kihunytak, amelyek az életüket pokollá vagy mennyországgá, izgalmassá vagy unalmassá tette, újra akarja élni azokat a történeteket, amelyek egyebek mellett az ő megszületéséhez vezettek.

 

Az üveginstalláció mindennek a kísérletnek a szépséges metaforája: Horitz családi genogramjának üvegmása. A sorselemzés vagy pszichoterápia céljaira szerkesztett genogram abban különbözik a családfától, hogy a levéltárakban adatolt családi kapcsolatokon túl is számtalan dolgot elárul, például a családtagok érzelmi viszonyait is jelzi, azaz a leszármazás tényei mellett a történetét is, mely ellentétben az adatokkal, mindig alakulóban van.

 

Félelmetes és mégis oly gyermeki szertartásaival Horitz voltaképpen nem csinál mást, mint amit mindannyian csinálunk, amikor megpróbáljuk felidézni, felkutatni, elképzelni, hogy honnan jöttünk, és megérteni, hogy mit jelent mindez a tekintetben, hogy kik vagyunk. A mágia eljárásai mindnyájunk számára ugyanazok. De a képek és a történetek, a mágikus rituálék eszközei és produktumai a legszemélyesebb tulajdonunkat képezik. Ezért is töprengtem sokat, amikor a kiállítás-megnyitóra készültem, hogy hogyan is tudnám itt most hirtelen elmesélni mindazt, amit Karina Horitz nekem elmesélt magáról és a családjáról a kiállított képek ürügyén. A családi történeteket és az ő rekonstrukciós munkájának történeteit. De persze tudom, mindannyian tudjuk, hogy nem állíthatunk minden mű mellé egy hivatásos énekmondót vagy kiállítás-megnyitót, és nem fog ott állni mellettük Karina Horitz sem, hogy meséljen. A művek elkerülhetetlenül kicsúsznak a kezéből, ahogy a fotók annak idején kicsúsztak a dédszülei, a nagyszülei, a szülei kezéből, csak nyomai maradnak egy soha újra el nem mesélhető történetnek. Ki vannak szolgáltatva a mi kényünknek-kedvünknek. Ugyanúgy, ahogy a mi képeink ki lesznek majd szolgáltatva az utánunk jövőknek, hogy szövögessék belőlük saját történeteiket. Nem tiltakozhatunk és nem bólinthatunk egyetértőleg. De talán némán figyeljük majd őket fényes üveggömbbe zárva.

 

Gács Anna